Egy kis humor-előzetes novelladarabka a hamarosan megjelenő Volt egyszer egy Balcsi… címû könyvbõl. A valós helyszínt: a fürdőhelyet, még a cukrászda nevét sem nehéz kitalálni, de ki lehet a szerző?

Tejszínhabszagú cukrászda a balatoni fürdőhelyen. A nyúlós esővel eltelt, hosszú délelőtt most petyhüdt délutánná változott a feltámadt kánikula tapadó ölelésében. A forró, nagy terasz tömött. Egy négyes asztalnál a mama, hosszúra nőtt fiatalúr fiával. A mama terebélyes, de elhervadt tortaszelet, fia sósrúd, a sószemek a pattanások rajta. Fagylalt, miegyéb; esznek, halkan unatkoznak. A mama kétszer rákezdi: ha hazautaznak, ecetes uborkát tesz el.

– Mit gondolsz, annyit rakjak el, mint tavaly?

A fiú bágyadtan nézi a cukrászda piros függönyeit. Függöny, eső, téli uborka. Ásít.

Ekkor belibben két lány. A cukrászdában a szemek felvillannak – sok az öreg, közel van a szívkórház. A két lány feszülő nadrágban, formás, kerek a felsőtestük a könnyû pulóver alatt, pántos cipő lábukon – üdék, csinosak, már kibomlott két szép bimbó. Körülnéznek, sehol üres asztal. Szó nélkül leülnek ide, a mamához. A fiú szeme örömmel megrebben, a mama mérgesen elfordul. Milyen neveletlenek ezek a fiatalok, még annyit sem kérdeztek: szabad?

Az asztalnál megáll a felszolgálónő, csipkés kötény, fehér bóbita, unott arc. Az egyik lány felnéz rá, szemében apró villanás, arcán mosoly-jelzés:

– Eis, bitte… – vagyis fagylaltot akarnak. A másik lány két piros körmű ujjával mutatja: kettőt.

– Vanília, eper, csokoládé? – a felszolgálónő üzleti hangon sorolja.

A két lány összenéz. Aztán csak kedvesen bólintanak.

– Hozok nekik vegyesen – a felszolgálónő a mamához intézi a szót –, a fene tud ezekkel beszélni…

A mama már az elõbb felkapta a fejét. A szék, ahogy most arrébb fordítja, megnyikordul alatta:

– Hozza nekik vegyesen, persze. – A mama alaposan megszemléli a lányokat. Lehajol az asztal széléig, még a pántos cipőkre is kíváncsi.

A lányok kanalazzák a fagylaltot. A mama ravaszul, titokban megböki a sósrudat, kis habozással aztán, szelíden a lányokhoz fordul:

– Gut?

– Sehr gut – felelik illedelmesen a lányok, szinte egyszerre. Szép, hosszú kezük van.

A mamán a feleletre azonnal földöntúli öröm:

– Német lányok – magyarázza sósrúd-fiának –, ízlik nekik…

– Jó bizony itt a fagylalt – mondja a sósrúd tárgyilagosan. Az egyik lány nagyon tetszik a sósrúdnak, a magasabb, majdnem elnyeli a szemével.

– Ungarisch – mondja gyorsan a mama a lányoknak, s megkoccintja kanalával a fagylaltos poharat –, ungarisch! – Mintha a gulyásra mondaná, vagy hallére, vagy csikóbõrös kulacsocskára.

S most már teljes terebélyével a lányok felé ül – kövér, hullott magvú, nagy napraforgó –, széles mosoly az arcán; teli igaz magyar vendégbarátsággal, aranyfogat is mutató, szívélyes szájszéthúzás: hadd lássák az idegenek, tenyerünkre vesszük õket. Nézi a lányokat mind közelebbrõl, közben az arca megfeszül, de a mosolygás nem távozik róla. Aztán kicsit, két ujjal megérinti az egyik lány könyökét. A lány felnéz a fagylaltról.

– Ikk – kezdi a mama. Csak lassan folytatja:

– Ikk – önmagára mutat. – Ikk… Germania…

– Azt mondom nekik – magyarázza más hangon, anélkül hogy fejét elfordítaná, sósrúd-fiának –, én voltam már Németországban.

A sósrúd pattanásai piroslanak. A nagyobbik lányt falja nézésével.

– A mama volt Németországban, igen…

– Most hallgass! – szól rá a mama izgatott szigorral, a leintés idejére kialszik a mosolya, de aztán persze ismét felragyog az arcán, teljes napsütésben.

– IBUSZ – mondja nagy hangsúllyal –, Ikk, IBUSZ, Germania… Cváj – mutatja két vastag, gyűrűzött ujjával –, cváj hét, Germania…

A lányok bólintanak. Fagylaltnyalogató, helyes cicák, az egyik tornyos frizurás, a másik festett szemöldökű kisdémon, pisze orrocska.

– Ikk – folytatja a mama kitartóan, nagy lélegzetvétellel –, einmal Passau auch… Ikk MAHART, aztán vonat… – toldja magyarul teljes erővel; előredől, utánozza a vonatot:

– Sss, sss, ss… Ikk!

A fiú nyálcsurgásig bámulja a magasabbik lányt. Aztán ő is beleszól, persze magyarul, a hangja megcsuklik:

– Én nem voltam… Csak a mama…

A mama egy pillanatra fia felé fordul. Arcán még nagyobb öröm: a fia, új téma. Gyorsan a lányokhoz:

– Ikk – a fiára mutat. – Sohn! Fiam! György, Georgius.

– Georg – mondja csendesen a toronyfrizurás, mint amikor a tanító kijavítja a helytelen feleletet.

– Ja – helyesel nyomban a mama. – Ikk, Sohn…

A fiú gyorsan felugrik, meghajol. A lányok szívélyesen mosolyognak. A fiú közelebb húzza a széket a tornyos frizuráshoz. A cukrászda még tejszínszagúbb, mint valaha. A függönyök bíborszínben ragyognak. Az élet vanília, eper, csokoládé. Izgalmas habosság ebben az édes hűvösségben, amikor kint már javában elterpeszkedett a kánikula.

– Mama…

A mama türelmetlenül les fél szemmel a sósrúdra. Másik fél szeme folyton a lányokon.

– Mama, majd magyarázd meg nekik, amit én mondok…

A mama arca ismét fellángol:

– Ikk… – tolmácsol –, mein Georg… Ikk Sohn…

A lányok kanalazzák a fagylaltot.

A sósrúd félig kinyitja a száját – hiába, most hirtelen nem jut eszébe semmi. Kis szünet. Így ismét a mama veszi át a vezérséget:

– Schön unser fürdőhely? – dobja ki magából hévvel a kérdést – nikt? Schön?… Wasser, nikt?… Balaton!…

– Báláton – felelik a lányok szinte egyszerre.